A globalizálódó (egyre több ember csoport lép kapcsolatba egyre több és egyre távolabbi más embercsoportokkal) emberiség történetében rendre felbukkantak olyan célok, fejlődési motorok, melyek egyrészről fejlődéshez, és a globalizáció mind teljesebb elterjedéséhez vezettek, ugyanakkor a modell egy bizonyos ideig tartó virágzás után előbb lassú hanyatlásba, majd önfelszámolásba fordult át.

Kezdhetjük a sort akár az ókori Római Birodalmon, mely munkaerő-utánpótlása, és a jobb minőségű földek megszerzése érdekében hódító háborúkba kezdett, míg végül akkora területre terjesztette ki hatalmát, hogy részben nem volt hová tovább terjeszkedni, részben a már meglévő hatalmas területet sem tudták egy helyről, egy kézből irányítani sem. Így a Római Birodalom folyamatos terjeszkedési modellje hosszú agónia, és a modell lassú visszájára fordulása után megbukott.

Az ezt követő zavaros évek után beköszöntő békésebb időszak ismét kedvezett a fejlődésnek, és a terjeszkedésnek. A középkori modell elsősorban nem a területi terjeszkedést, hanem a meglévő területek jobb kihasználását, mezőgazdasági reformot jelentett. Igaz ez végül is az európai kultúra határának kelet felé tolódása révén ismét a globalizáció terjedéséhez is vezetett. Azonban a mezőgazdasági reformok a jobb élelmiszerellátás következében népességrobbanáshoz vezettek elsősorban Nyugat-Európában, de mivel az európai kultúrkörbe becsatlakozó népek sem álltak sokkal alacsonyabb fejlettségi szinten, ezért a népességfelesleg nem tudott időben megfelelő levezető csatornát találni. A kérdést végül a nagy pestisjárvány oldotta meg, évszázadokra mentesítve Európát a következő túlnépesedés rémétől.

Azonban hogy ez ne ismétlődjön meg, a pestis mellett az európaiak még egy módszer felfedeztek a népességfelesleg kordában tartására: a kolonializációt. Igaz, ezt a korszakot részben megelőzve, részben vele összefonódva jellemzi az imperializmus néven ismert jelenség. Itt ismét visszajutottunk a római modellhez, csak még nagyobb méretekben: Európa gyarmatosította világot (vagyis a korszak végére eljutottunk a globalizáció alap jelentéséhez, a világot politikailag már nem tagolt és egymással kapcsolatban nem álló embercsoportok alkották, hanem ezek összekapcsolt rendszere) . Itt ismét az új és újabb területek meghódítása, vagy a másiktól való elvétele, és az új és újabb nyersanyagok és emberi munkaerő kiaknázása vált a modell követőinek céljává.    

Minthogy a XIX. század végére elfogytak a felfedezhető, vagy kisebb háborúk árán elrabolható területek, az imperializmus is válságba jutott, melynek félreismerhetetlen jele volt az I. világháború. Azonban végleges fölszámolódása (ha felszámolódott egyáltalán mára) már átnyúlt a következő korszakra.

A világpolitikai imperializmust felváltó modell eszményképe jóléti állam és fogyasztói társadalom vált. A kettő ugyan mára kicsit összefolyt, de a kettő egymástól függetlenül, a másik megléte nélkül is kiépülhetett – gondoljunk itt egyrészről a keleti blokk országaira, melyekben a fogyasztói társadalom példája eretnekségnek számított, ugyanakkor, ha legalábbis szólamokban, de a jóléti állam kiépítésében megelőzték a nyugatot, és példát, húzóerőt biztosítottak a kapitalista államok jóléti szolgáltatásainak kiépítéséhez. A másik oldalon ugyan nem ennyire tiszta példaként, de említhetjük az Amerikai Egyesült Államokat, ahol az állam igyekezett a szociális ellátó rendszer fenntartásától, illetve a termeléstől, üzleti élettől távol maradni, ugyanakkor a itt született meg a korszak másik elérendő vágyálma: a fogyasztói társadalom.

A nagy gazdasági világválság után megkezdett lépések eredményeinek megjelenését késleltette ugyan a második világháború, de annak befejezését követően még nagyobb lendülettel épült ki és terjedt el a fogyasztó társadalom eszménye az 1950-es években, a jóléti társadalomé pedig az 1960-as években.       

A fejlődést itt a folyamatosan bővülő - elsősorban ipari - termelés és a növekvő életszínvonal jelentette. Alapvetés, hogy az életszínvonalat a minél nagyobb fogyasztás testesíti meg, s tulajdonképpen az igényeket a növekvő termeléshez igazítva srófolták fel, s biztosították vele a folyamatos keresletet.

A bipoláris világrend felbomlásával azonban minden megváltozott. Ugyan a keleti blokk nagyobb mértékű bekapcsolódása a világgazdaságban további terjeszkedési potenciált ígért, azonban 1990 után is valami hasonló történt, mint a középkorban a keresztény kultúra terjeszkedésével. Az új terület is hamarosan telítetté vált és a további termelési felesleget már nem volt hova kisöpörni.

A Római Birodalom modellje a terjeszkedésen alapult, de részint a terjeszkedési lehetőségek megszűnése, részint a már megszerzett területek nagysága miatt összeomlott.

A középkori Európa élelmiszer-túltermelésbe futott bele, amely túlnépesedésben öltött testet.

Az újkori Európa ismét a terjeszkedésben látta meg a fejlődés lehetőségét, mellyel egyúttal a népességszámát is kezelni tudta. Ily módon politikáját az egész Földre ki tudta terjeszteni. Viszont a megszerezhető és benépesíthető területek eltűnésével belső háborúba sodródott.

Az ily módon globalizálódott világ most már egésze fordul ismét a termelés (és a fogyasztás) növekedéséhez, mint politikai globalizációból való kiúthoz, azonban ez végső soron csak az áruk globalizációjához vezetett, amely, mint tapasztaljuk, ismét csak egy túltermelési válságban csúcsosodott ki.

Hogy ez után mi lesz? Elhúzódó válságperiódus után törvényszerűen ismét a terjeszkedés politikája nyerne teret, csakhogy most már nincs hová terjeszkedni. Külön súlyosbító tényező az ismét visszatérő túlnépesedés, melyet eddig a jövőben, és a termelés-fogyasztás mindenhatóságában bízva nem vettünk ennyire komolyan. Nincs hova terjeszkedni, nincs hova népességfelesleget átcsoportosítani. Csak egymás rovására.